Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Négyszögletű Kerek Erdő - 3

2010.10.13

Szörnyeteg Lajos jaj de álmos

Nicsak! Mi történt szegény Szörnyeteg Lajossal? Már egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson. Meg támolyog

Oda is ment hozzá Dömdödöm – akiről mindenki tudja, csak annyit tud mondani: dömdödöm –, és megkérdezte:

– Dömdödöm?

– Jaj, kedves Dömdödöm – panaszolkodott neki Szörnyeteg Lajos –, nagyon, de nagyon gyötör az álmosság. Le akar teperni, le akar ütni a lábamról, gyúr, gyömöszöl. Au! – nagyot ásított.

– Döm, dödöm, döm – magyarázta élénken Dömdödöm és már mutatta is.

Mi sem egyszerűbb ennél! Ha az ember álmos, bukfencezni kezd. Hét bukfenctől már majdnem virgonc, tizennyolctól már szétveti az éberség. Huszonkilenc bukfenctől még az álomkór is elmúlik.

– Rettentően köszönöm – suttogta két ásítás között Szörnyeteg Lajos. – Nagyon de nagyon.

És zimzum-zumzim, bukfencezett huszonkilencet.

Azaz csak az első tíz bukfenc volt zimzum-zumzim. A második tíz már csak olyanforma, hogy ziim-zuum, lassabbacska, csendesebbke, kurtábbacska. Az utolsó kilenc meg, ajaj, csak ilyen, hogy zikk, jajdenehezenkelekföl, zökk, talánfölsekelek, potty… Akkorát ásított Szörnyeteg Lajos, hogy szél kerekedett tőle.

– Ne haragudj, Dömdödöm – motyogta –, de ettől a huszonkilenc bukfenctől huszonkilencszer álmosabb lettem.

Nekiállt volna újra ténferegni, lődörögni, szédelegni, támolyogni, de szerencsére arra jött éppen Vacskamati.

– Ó, álmosság ellen ezer módot tudok – hadarta, és nagyon igyekezett, hogy abból az ezerből legalább egy eszébe jusson. – A legeslegjobb a hideg-forró módszer – jelentette ki boldogan.

– Igen – bólogatott Szörnyeteg Lajos –, hideg-forró… Bár – tette hozzá kis gondolkozás után – nem egészen értem. Hideg-forró? Mi az?

– Ugyanaz, mint a forró-hideg – mondta Vacskamati. – Na, gyere csak a zuhany alá. A módszer lényege az, hogy hol forró, hol hideg vizet engedünk rád gyors egymásutánban.

– És aztán? – érdeklődött Szörnyeteg Lajos.

– Aztán meg hol hideget, hol forrót.

– De én az álmosságomat kérdezem.

– Az, mint a pinty, úgy elmúlik – mondta Vacskamati, és már tuszkolta is Lajost a zuhany alá.

Zitty! hideg, zutty! forró, aztán zitty! forró, zutty! hideg.

– Jaj de hideg! – ordított Szörnyeteg Lajos. Aztán meg: – Jaj de forró! – de egyre halkult a hangja, már-már alig volt sóhajnyi, ilyesféleképpen, hogy: jahaj dehe fohorohohohó, holott már réges-rég a hihideheg folyt rá.

Még szerencse, hogy a nagy locsikolásra odajött Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl.

– Nicsak, ez meg elalszik a zuhany alatt – mondta. mire Vacskamati vasvillaszemeket meresztett rá.

– Éppen erről van szó – mondta szemrehányóan. – Az álmossága ellen küzdünk.

– Zuhannyal, hehehe! – hahotázott Aromo.

– Igenis – toppantott Vacskamati –, hideg-forró módszerrel.

– Halottnak a csók – legyintett nagyképűen Aromo. – Na, gyere ki onnan!

Kiráncigálta Szörnyeteg Lajost a zuhany alól, adott neki két szelíd kis pofont, hogy magához térjen.

– Szó sem fér hozzá – mondta neki –, hogy itt csak egyetlen dolog segít. A kutyabengekéreg. Rágicsáljál kutyabengekérget, és egyszeriben elmúlik az álmosságod.

Ezt az utolsó mondatot már hallotta Ló Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán is. Merthogy a nagy zajongásra előkászálódtak a hűvösből.

– Még hogy kutyabengekérget álmosság ellen! – szólt közbe rögtön méltatlankodva Ló Szerafin. – Tudod te, Aromo, hogy mire való a kutyabengekéreg?

– Hogyne tudnám – mondta hetykén Aromo –, mire való lenne?! Hashajtó.

– És te hashajtóval akarod elmulasztani az álmosságát?! – háborogtak a többiek.

– Persze – mondta Aromo –, amíg megy a hasa, úgysem tud elaludni. Világos, nem?

A többiek topogtak; dobogtak, hurrogtak.

– Tartsanak ébren téged hashajtóval! – mondta neki Vacskamati. – Ki tud valami jó módszert?

– Ki tudna? – mosolygott fölényesen Bruckner Szigfrid. – Hát ki itt az ész, az agy, a főzseni?

Ló Szerafin gyanakodva nézte az oroszlánt.

– Fogadjunk, magadra gondolsz.

– A fogadást megnyerted. Magamra. – Szörnyeteg Lajoshoz fordult. - Egyféleképpen múlik el az álmosságod – mondta neki –, koplalnod kell.

– Ez az – mondták a többiek –, persze, mégiscsak van esze ennek a Bruckner Szigfridnek. A koplalás az biztosan jó álmosság ellen. Koplalnod kell! – kiáltották kórusban.

– Mikor? – kérdezte Szörnyeteg Lajos.

– Hogyhogy mikor? Most azonnal.

– Már egy órája koplalok, és egyáltalán nem használ – kesergett Szörnyeteg Lajos.

Egy órája ugyanis megevett egy sült kappant, két rittyentett hőzönbőzönt, három nyárson pirított úritököt, négy almás pitét, öt bőralmát, hat ringlit és hét habos tortát.

– Ilyen körülmények között elég könnyű a koplalás – vélte Ló Szerafin. És gondoljuk meg, igaza is volt. Egy jó kiadós ebéd után szívesen koplal az ember – uzsonnáig.

Így hát kútba esett a koplalás is.

– A munka, az segítene – mondta ekkor Ló Szerafin.

A kérdő tekintetekre már magyarázta is.

– Mondjuk, ha fát vágna. Emelné a fejszét, lecsapna, megint emelné, megint lecsapna. Az álmosság meg, sitty-sutty, már ott se lenne. Igaz?

– Ez az! Legalább összevágja télire a tüzelőt – helyeseltek mind. Szörnyeteg Lajos meg nekilátott fát vágni. Na, mondhatom, szép favágás volt!

– Már emeli a fejszét – közvetítette Aromo, majd rettentő hosszasan elmesélte, hogy úszta át annak idején a Dunát. Mire odaért, hogy „és akkor én kimásztam a túlsó parton”, Szörnyeteg Lajos már teljesen fölemelte a fejszét.

– Most lecsap – közvetítette Aromo, majd ugyanolyan körülményesen elmesélte, hogy annak idején hogyan úszta vissza a Dunát. Mire odaért, hogy „és akkor kimásztam az innenső parton”, Szörnyeteg Lajos lecsapott a fejszével. Jaj de lassan csapott le, jaj de erőtlenül, jaj de gyengén, alig-alig.

– Rögtön elalszik – riadt meg Vacskamati.

Odarohantak hozzá.

– Hé, Lajos, hé! – kiabálták neki.

Majd Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa így szólt:

– Én most adok neked két fenyőtűt, ezekkel feltámasztod a szemhéjadat, hogy be ne csukódjon a szemed. És közben mondogatod: azért sem alszom el, azért sem alszom el…

Szörnyeteg Lajos alig tudott bólintani az álmosságtól.

– Jó – mondta, és ebben a pillanatban kilépett a tisztásra Mikkamakka.

– Mi ez a nagy ramazuri? – kérdezte.

– Képzeld, Mikkamakka – újságolta Vacskamati –, Szörnyeteg Lajost gyötri az álmosság. Már mindenfélét kitaláltunk álmosság ellen. Bukfencezett, forró-hidegben fürdött, majdnem kutyabengét evett, koplalt, fát vágott, most meg majd mondókát mond…

– Dehogy mond, dehogy – mosolygott Mikkamakka.

– De mit csináljak – siránkozott Szörnyeteg Lajos –, amikor úgy szenvedek az álmosságtól?!

– Hát aludj – mondta Mikkamakka –, feküdj le és aludj!

Valamennyiük szája tátva maradt.

– Jé, hogy erre nem gondoltam – suttogta elámulva Szörnyeteg Lajos, s azon nyomban le is feküdt, azon nyomban el is aludt, hirki-horki-horkolászott.

A többiek meg lábujjhegyen, csöndeskén, óvatosan.

Nagyon büszkék voltak. Megmentették Szörnyeteg Lajost.

Lám, nem gyötri már az álmosság szegényt.