Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Négyszögletű Kerek Erdő 10

2010.10.13

Bikfi-bukfenc-bukferenc

Egyszer csak dübögni kezdett ám a föld: Döbb, döbb.

– Ajaj – mondta Mikkamakka –, jön a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

Ott is állt már a tisztás szélén.

Feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a melle melence, a szája kemence.

– Szóval itt hevertek s heherésztek – mondta. A hangja csikorgott és nyikorgott.

– A fű puha, hát heverészünk, és heherészünk is, mert…

– Na, mondd ki, merd kimondani! – rikkantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

– Hát hogy is mondjam… ugyanis… – dadogott Mikkamakka – heherészünk, mert…

És itt közbevágott Bruckner Szigfrid.

– Mert jó a kedvünk.

Ó, bár ne szólt volna! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon elfeketedett a méregtől, Mikkamakka meg feddő pillantást vetett Bruckner Szigfridre. „Ej, te buta, nem tudod, hogy azért a legdühösebb Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, ha valakinek jó a kedve?” – mondta a pillantása. Ő maga meg azt mondta:

– El ne hidd, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, szegény Szigfrid eszét elvette a mérhetetlen szomorúság; Éppen hogy rosszkedvükben heherészünk. Nagyon rissz-rossz a kedvünk – bizonygatta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon toppantott tuskólábával, lebbentett lepényfülével, kaccantott kemenceszájával.

– Nekem akarsz te… velem akarsz te… – icsorgott-vicsorgott, sárgállott a fogsora. – Nyaktiló, pallos, szájpecek, felperzselés, só és hamu! Ti jókedvűek vagytok, amikor itt a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?! Majd adok én nektek!

– Hiszen egyáltalán nem vagyunk jókedvűek – mondta sírósan Vacskamati.

– Kuss! – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.

– Nem hallottuk – tiltakozott Ló Szerafin –, csak a vége felé, éppen hogy, alig-alig; annyira, hogy döbb, döbb…

– Igen, igen, s azt hittük, a fülünk cseng – toldotta meg Aromo.

– Vagy hogy egy üres hordó gurul – bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Vagy hogy dobol egy dobos – így Vacskamati.

– Vagy?! – kérdezte ordítva Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett. – Szerinted mi volt?

Szörnyeteg Lajosnak reszketni kezdett a térdekalácsa.

– Én azt hittem, hogy… izé… hogy döböl egy döbös.

– Hi! – mondta dühödten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Aztán még dühödtebben: – Hu! Éppen hogy csak… fülcsengés, üres hordó… dobos… döbös… És azt nem láttátok, hogy elsötétül az ég? Hogy villámok csapkodnak, mennykövek verdesnek? Hogy eső hullik, jég potyog, hó szálldos? Hogy fütyül a szél, és recseg az erdő? Azt nem láttátok?

Egymásra néztek nagy álmélkodva. Még hogy jég? Mennydörgés? Hó? Szél? De hiszen úgy sütött a nap, mintha sose akarná abbahagyni, szél egy sóhajnyi se, felhő egy rongyocska se. Aromo már éppen szólni akart, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon folytatta.

– Mert ahol én járok, elsötétül az ég, villám csapkod és zivatar zúg, hó esik, jég zuhog… és… és ti ezt nem láttátok!

– Aj, de mennyire, hogy láttuk – kapott észbe Mikkamakka, és a többiekre kacsintott – azért is volt ilyen rossz a kedvünk, mert aztán áztunk-fáztunk és citeráztunk.

– Nem volt rossz a kedvetek – toppantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, heherésztetek. Hallottam.

– Talán a füled csengett – mondta Aromo.

– Vagy tücsökcirpelést hallottál – bólogatott Ló Szerafin.

– Vagy döbölt egy döbös, mi?! – mondta gúnyosan Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Elég a szövegből!

Elhallgatott, bugyután bámult maga elé.

– Jó a kedvük – dörmögte. – Heherésznek – mormogta. – Netalán még bukfencezni is szoktatok?

– Dehogyis, ugyan, hogy képzeled! – zúgták ezek.

– Merő szomorúság az életünk – vette át a szót Mikkamakka. – Csak szenvedünk, sírunk, szomorkodunk, bánatoskodunk – hazudta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon se esett a feje lágyára, avagy éppen hogy a feje lágyára esett, ki tudja. Mindenesetre így szólt a köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű széllelbélelt:

– Hazudtok! És most halljátok a büntetést. Mától tilos az erdőn a bukfenc!

– A bikfenc is? – kérdezte Vacskamati.

– A bikfenc is, és a bukfenc is – toppantott zordan Zordonbordon –, és aki megszegi a tilalmat, az halál fia! Megértettétek?!

– Hogyne, hogyne, megértettük – bólogatott Mikkamakka. És magában azt gondolta: „Csak menj már, tűnj már, pusztulj innen.”

El is ment. Döbb, döbb – döngött a föld.

Na, kitört ám a hihi és a haha. A felhőtlen égig ért a jókedvük.

– Ezt a tökfejt, ezt a bárgyút, ezt a rövid agyvelejűt! – mondogatták boldogan.

– Még ha az evést tiltotta volna meg, vagy a napozást – rötyögött Bruckner Szigfrid –, de a bukfencet! Majd épp az én vén csontjaimmal állok oda bukfencezni!

Hahotáztak.

– Ez éppen annyi – mondta a nevetéstől fuldokolva Aromo –, mintha azt tiltotta volna meg, hogy állva aludjunk. Hihi, ki a fene alszik állva?

– Nono! – mondta Ló Szerafin.

– Nana! – mondta Nagy Zoárd.

Elgondolkozva rájuk néztek. Tényleg! Hiszen Ló Szerafin állva alszik. Mert az öreg lovak állva alszanak. Meg állva alszik Nagy Zoárd is. Mert a fenyőfák is állva alszanak.

– Ajaj! – vakarta a fejét Szörnyeteg Lajos. – Ez most azt jelenti, hogy nektek fekve kell aludnotok!

Ettől valamennyien elszomorodtak.

Mikkamakka az égre emelte a szemét.

– Ne bomoljatok! Hiszen egy árva szóval sem mondta, hogy nem szabad állva aludni. Bukfencezni nem szabad.

– Tényleg, de buták vagyunk – nevetett Vacskamati –, hiszen csak a bukfenc tilos!

– Meg a bikfenc – mondta Szörnyeteg Lajos.

– És a bukferenc – tette hozzá szomorúan Aromo.

– Kit érdekel – legyintett Ló Szerafin –, ki szokott itt bukfencezni?

– Dödöm – mondta Dömdödöm.

– Már hogy te szoktál? – csodálkozott Ló Szerafin. – Igaz is, szoktál. De még mennyire! – És elnevette magát, mert eszébe jutott, ahogy Dömdödöm esetlenül és boldogan veti a bukfenceket.

– Ami azt illeti… – kezdte Aromo, és el is hallgatott nagy szomorúan.

– Az ám – jutott eszébe a többieknek –, hiszen Aromo is minden reggel bukfencezik! „Bikfi-bukfi-bukferenc!” – kiabálja, és mint egy guriga száguldozik a füvön. Az ám! És Vacskamati is! Mekkorákat bukfencezett a múltkor is örömében.

Hökkenten néztek egymásra. Te úristen, itt betiltották a bukfencet! A bikfencről és a bukferencről nem is beszélve!

Úgy ültek a tisztás szélén, mint egy gyászoló gyülekezet. Nem is szólalt meg sokáig senki. Aromo a földet bámulta, Mikkamakka vakargatta az orrát, Bruckner Szigfrid a nadrágtartóját babrálta, Ló Szerafin tisztogatta a szemüvegét, Vacskamati a körmét rágta, Nagy Zoárd a távolba meredt, Dömdödöm magában gubbasztott, Szörnyeteg Lajos ráncolta a homlokát.

Ezt meg ki gondolta volna! Ennyit tesz, ha tilos a bukfenc! Nahát, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!

– Mit gondolsz – fordult ekkor sóvárogva Aromóhoz Ló Szerafin –, egy magamfajta öreg ló megtanulhat bukfencezni?

– Hohó, de még mennyire! – mondta felvillanyozva Aromo. – A bukfencet a magadfajta öreg lovaknak találták ki. Semmi az egész. Idenézz! Fej a talajra – s már le is tette a fejét a fűre, pamatfarkincája az ég felé meredt.

– Jaj – mondta Mikkamakka –, nehogy bukfencezz!

– Az ám – kiáltott Bruckner Szigfrid –, hiszen akkor halál fia vagy! – És a grabancánál fogva felrántotta Aromót.

Hű de szomorúak lettek, csak úgy áradt belőlük a szomorúság, még a napot is elfelhőzte!

S ekkor az öreg tölgy megszólalt a hátuk mögött.

– Gyertek csak ide!

Köréje sereglettek.

– Ti is gyertek közelebb – mondta az öreg tölgy a többi fának.

Közelebb jöttek.

– Ti is – intett a tölgy az erdei állatoknak, s jöttek a szarvasok, hódok, rókák, vaddisznók, borzok, őzek, hiúzok, medvék.

Sustorogtak, sutymorogtak. A sustorgásból néha ki-kihangzott egy-egy pehelyhihi, egy-egy ólomhaha, egy-egy pengecsivit, egy-egy dorongbrumma.

Valamit ezek eldöntöttek ott. Mert amikor szétszéledtek, már nyoma sem volt szomorúságnak a tisztáson. Aromo harsogó hangon magyarázott.

– Az a fontos, hogy a fejet jól előrehajtsuk… kézzel támaszt, lábbal lendít… mi sem egyszerűbb ennél!

– Nekem magyarázol, nekem, aki cirkuszban léptem föl annak idején? – vetette oda foghegyről Bruckner Szigfrid, de nem folytathatta, mert… döbb, döbb, döbb… jött ám! Mindenki tudta ki. A köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú.

Ott állt a tisztás szélén tuskólábán Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

– Hrrr – morrantott –, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Mi?! Talán jó a kedvetek? Talán megszegtétek a parancsomat? Hé! Tilos a bukfenc!

Mikkamakka elkiáltotta magát.

– Bikfi-bukfenc-bukferenc!

Nosza az öreg tölgy, nosza az erdő, nosza a madarak, nosza az állatok, nosza a füvek!

– Fej lent, láb lendít! – vezényelt Aromo, és már villant is pamatfarka. Bukfencezett.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm. Egyszer fentről, egyszer lentről, onnan, ahol éppen a feje volt. Bukfencezett.

– Hihi, forog a világ! – rikkantott Ló Szerafin, pedig nem a világ forgott, hanem ő. Bukfencezett.

És Mikkamakka is, Vacskamati is, Szörnyeteg Lajos is, Nagy Zoárd is, az öreg tölgy is, a többi fák is, a császármadarak is, a pityerek is, a gerlék is, az ölyvek is, a siketfajdok is, a pintyek is, a pacsirták is, az uhuk is; a szarvasok is, a hódok is, a rókák is, a vaddisznók is, a borzok is, az őzek is, a hiúzok is, a medvék is.

Bikfi-bukfenc-bukferenc – bukfenceztek.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon földbe gyökerezett lábbal állt a tisztás szélén, vicegett-vacogott félelmében.

– Jaj, elgázolnak, jaj, elsöpörnek, jaj, elsodornak, jaj eltipornak! – jajgatott, és gyorsan előrehajolt, köcsögfejére támaszkodott, tuskólábával lendített. Bukfencezett. Megint újra. Bikfenc. Megint újra. Bukfenc. Megint újra. Bukferenc.

Elbukfencezgettek alkonyatig. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak sajgott ám a háta.