Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Négyszögletű Kerek Erdő 11

2010.10.13

Gyere haza, Mikkamakka

Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra. Valami efféle mocorgott Ló Szerafin fejében – persze nagyon lomhácskán, lassúdadan mocorgott: a gondolatnak sincs kedve ilyen álmosító, zsongító melegben ugrándozni. De ha halovány is, csigalassú is, mégiscsak gondolat volt. Ló Szerafin úgy vélte, nem hagyja kárba veszni. Kimondja. S már mondta is:

– A nap nem tesz különbséget.

A többieket – Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánt, Aromót, a fékezhetetlen agyvelejű nyulat, Dömdödömöt, aki mint köztudott, csak annyit tud mondani, hogy „dömdödöm” meg Szörnyeteg Lajost, a legjobb szívű behemótot – egyáltalán nem zavarta ez a mondat. Már csak azért sem, mert talán meg sem hallották. Motyogjon Ló Szerafin, amit akar. De nem úgy Vacskamati! Ő bizony hegyezni kezdte a fülét. Még mozdulni se volt rest, fölkönyökölt.

– Mit mondtál? – kérdezte élesen.

– Hogy a nap nem tesz különbséget. Egyformán süt mindenkire – magyarázta Ló Szerafin.

Vacskamati felült.

– Éppen ezen járt az eszem – mondta.

– Na, vége a boldog napozásnak – mormogta Bruckner Szigfrid –, ennek jár az esze valamin. Mocorogtak boldogtalanul, itt mindjárt vita kerekedik.

Vacskamati zavartalanul folytatta:

– Nincs igazság a földön – mondta pátosszal –, még a napsütés is igazságtalan!

Most már Ló Szerafin is felkönyökölt.

– Már hogy lenne igazságtalan – méltatlankodott –, amikor egyformán süt rád is meg rám is. Meg mindenkire.

– Éppen hogy nem! – replikázott Vacskamati. Neked például legalább tízszer akkora hasad van, mint nekem. Ami annyit jelent, hogy rád tízszer annyi napsütés jut, mint rám.

– Jézusmária – nyöszörgött Bruckner Szigfrid –, borzasztó! Micsoda őrültségeken tudtok ti vitatkozni!

– Érdekes – mondta lassan Szörnyeteg Lajos –, mintha Vacskamatinak tényleg igaza volna.

Ezt már Aromo sem állhatta szó nélkül.

– Persze – mondta –, aki tízszer nagyobb, azt tízszer több napsugár éri, de tízszer több jégeső is, és a hideg szél is tízszer annyira fújja.

Szörnyeteg Lajos elcsüggedt. Belezavarodott kissé ebbe az okfejtésbe.

– Majd megjön Mikkamakka, és eldönti – mondta. – Ő biztosan tudja.

Igen ám, de Mikkamakka nem volt otthon. Kora reggel elment a városba. Ott volt valami sürgős elintéznivalója. Meg különben is, ad is valamit Vacskamati Mikkamakkára! Már tátotta a száját, már mondta volna… de ekkor… furcsa… megdöndült, megzördült, megdobbant valami. S nem is hagyta abba. Ütemesen döngött-böngött, zirgett-zörgött, kattogott-pattogott, bimm-bumm, kipp-kopp és riccs-reccs. No még ilyet!

– Halljátok – mondta Ló Szerafin –, dörög az ég. Néztek rá megütközve. Még hogy az ég? Hiszen sehol egy árva felhő, nagy fönnen süt a nap.

De a hang csak nem szűnt: döbb-döbb.

– Aha – csillant fel Vacskamati szeme –, biztosan a dinnyefáról potyognak a dinnyék.

Hát az tényleg így szólhat. Valahogy ilyesféleképpen. Persze csak akkor, ha jó nagy dinnyék potyognak egy jó nagy dinnyefáról. De hát dinnyefa? Ki látott már dinnyefát? Húzta is az orrát Ló Szerafin.

– Dinnyefa – mormogta –, ott nő az úritökfa mellett, mi? – A többiek kuncogtak, csak Szörnyeteg Lajos képe ragyogott.

– Jaj, ez nagyon izgalmas, Vacskamati, hol láttál te dinnyefát? Úgy ennék egy kis dinnyét!

A zaj meg nem szűnt ám! Csak úgy zengett, csak úgy döngött! Na de mintha nem is hallották volna. Csak kacarásztak, nevetgéreztek.

– Még hogy dinnyefa! – csapkodta a hasát Bruckner Szigfrid.

Aromo is megeresztett egy fölényes, szánakozó tekintetet Szörnyeteg Lajos felé.

– Dinnyét enne! – Dinnyefáról!

Ló Szerafin somolyogva csóválta a fejét.

– Ej, kedves Lajos – mondta –, de kevéske eszed van neked, hogy még ezt a dinnyefamesét is elhiszed. Dinnyefa nem létezik, csak Vacskamati fejében.

Aromo felvihogott.

– Ott elég hely van egy dinnyefának – mondta boldogan.

Vacskamati keményen ráncolta a homlokát, szúrósan nézett Aromóra.

– Egy pillanat! Mondd csak még egyszer, Aromo!

– Micsodát?

– Amit az előbb mondtál a fejemről meg a dinnyefáról.

– Azt mondtam, hogy a fejedben éppen elég hely van egy dinnyefa számára.

„Akárhogy is – gondolta Vacskamati –, ez itt gúnyolódik velem.” Elmélyültek a ráncok a homlokán.

– Szóval… ezzel azt akarod mondani, hogy… aha, megvan… hogy üres a fejem.

Na, kitört ám a hahota! Csak Aromo mímelte a komolyságot és a csodálkozást.

– Én? – nyitotta nagyra a szemét. – Egyáltalán. Én csak annyit mondtam, hogy van hely a fejedben egy dinnyefa számára. Se többet, se kevesebbet. Azt magyarázol bele, amit akarsz. Azt, hogy üres a fejed, nem én mondtam. Te mondtad.

Vacskamati belezavarodott ebbe a szónoklatba. Mérgelődött.

– Te mindig mást mondasz, mint amit gondolsz. Néha egy hétig is törheti az ember a fejét, mit akartál tulajdonképpen.

De most aztán igazán fölzengett, földöngött és fölböngött. Még a szusz is beléjük fulladt. Ló Szerafin megszeppenve tekergette a nyakát.

– Mégiscsak az ég dörög, ez nem kétséges – mondta.

– Az eszed tokja! – bátorodott fel Vacskamati.

Bruckner Szigfrid is belekottyantott:

– Egy hordót gurítanak.

– Ugyan, dobol a fődobos – gúnyolódott Aromo.

– Vagy csak úgy magától döng – csillant fel Szörnyeteg Lajos képe. – Jókedvéből.

Erre mind az égnek emelte a tekintetét. Ez a Szörnyeteg Lajos, ez miket tud mondani!

– Lajoskám… – kezdett bele egy mondatba Vacskamati, de nem tudta befejezni, mert Dömdödöm szigorúan közbevágott:

– Dömdödöm – mondta. És nehogy félreértsék, megismételte. – Dömdödöm!

Elsápadtak valamennyien. Ijedten néztek Dömdödömre.

– Csak nem? Ezt komolyan mondod, Dömdödöm? – kérdezte reménykedve Vacskamati, hátha nem komolyan mondja.

De Ló Szerafin rögtön le is torkollta:

– Persze hogy komolyan mondja. Mikor szokott Dömdödöm viccelődni!

Bruckner Szigfrid, a nagymellényű oroszlán bátorsága is kezdett lefelé szálldogálni, az ina felé. Reszketett a hangja.

– Szóval azt állítod, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledik.

Dömdödöm nem szólt semmit, de aki akarta, a tekintetéből is láthatta, hogy igenis azt állítja.

Rákezdtek a sápítozásra.

– Hű, akkor ezer jaj nekünk! Jön a tuskólábú.

– A köcsögfejű.

– A hordóhasú.

– A lepényfülű.

– A melencemellű.

– A kemenceszájú.

– A hígvelejű, széllelbélelt.

Mondták, mint egy litániát. Ló Szerafin följajdult.

– És éppen most, amikor nincs itthon Mikkamakka!

Aromo ocsúdott elsőnek. Siránkozással semmire se mennek. Széles mozdulattal csendre intette a többieket.

– Az a fontos – mondta gyorsan –, hogy fancsali képet vágjatok! Mindnyájan. Olyanok legyünk, mint egy gyászoló gyülekezet. Mert Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon a jókedvet utálja a legjobban.

– A szerencsétlen – sírt fel Vacskamati.

– Ne siránkozz! Rajta, vágjunk keserves pofát!

Éppen idejében, mert dimm-dömm, még a fák is recsegtek, ott állt a tisztás szélén a tuskólábú, köcsögfejű, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű, széllelbélelt. Ott állt a tisztás szélén morc pofával Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

– Szóval itt a díszes társaság! – recsegett, reszelt, fűrészelt a hangja.

Aromo előrelépett, alázatos hangon megszólalt:

– Itt vagyunk, persze, hiszen tudod, hogy itt lakunk.

– És jó a kedvetek, mi? – recsegett Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

– Dehogy, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, dehogy jó – mondta gyorsan Aromo. – Éppen ellenkezőleg. Rissz-rossz a kedvünk.

– Csak sírunk-rívunk – hazudta Bruckner Szigfrid.

– Kesergünk – mondta Vacskamati.

– Bánatoskodunk – toldotta Ló Szerafin. Zordonbordon toppantott egy nagyot.

– Hallottam, hogy nevettetek!

Aromo erre aztán igazából nekilátott színészkedni.

– Nevetni? Mi az, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? Azt se tudjuk, mit jelent ez a szó.

A többiek meg kórusban rávágták:

– Bizony, fogalmunk sincs!

Aromo belelendült.

– Ilyen szavak már rég nem szerepelnek szótárunkban. Röhécselni, nevetgélni, mosolyogni, viháncolni, rötyögni, hahotázni, heherészni… Egyikről se tudjuk, mit jelent.

Vacskamatinak azért ez már sok volt. Pukkadozott, fulladozott, nagyon igyekezett, de mindhiába, nem tudta visszatartani a nevetést. Kitört belőle, csilingelt, gilingalangolt.

Ebből meg mi lesz? Rémülten nézték Vacskamatit, még lélegzetet venni is elfelejtettek.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak kiguvadt a szeme, pulykavörös lett a képe.

– Hát ez meg mi?! – böffent ki belőle.

Aromo finoman bokán rúgta Vacskamatit, de mindhiába. Csak csilingelt, csak gilingalangolt. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon már emelte a rettenetes mancsát. Aromo gyorsan előrelépett.

– Kérlek… igazán kellemetlen – dadogta –, de Vacskamati sír.

– Mit csinál?! – üvöltött Zordonbordon. – Még hogy sír?! Nevet! Röhécsel! Kacarászik!

– Dehogyis! Te nem ismered Vacskamatit. Így szokott sírni. Eleinte mi is azt hittük, nevet… vagy hogy is kell mondani… de egyáltalán nem. Éppen hogy sír.

– Hazudsz! – üvöltött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

– Higgyél nekünk. Tényleg sír – mondta kétségbeesetten Aromo, és szemrehányóan Vacskamatira pillantott.

A többiek látták, hogy segíteni kell Aromónak. Rákezdték hát:

– Bizony sír.

– Így szokott sírni.

– Vacskamati így sír.

Dömdödöm rosszallóan nézte a cirkuszt. Meg is szólalt:

– Dömdödöm.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon fölkapta a fejét, gyanakodva nézett Dömdödömre.

– Ez meg mit mondott?

Aromo széttárta a kezét.

– Ki tudja, kedves, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? Tudod, hogy csak ennyit tud mondani: dömdödöm.

– De állítólag ti megértitek.

– Nagy ritkán – legyintett Aromo. – Mit lehet azon megérteni, hogy dömdödöm?

Zordonbordon hitte is, nem is. Mindenesetre jól szemügyre vette a társaságot. Mikkamakkát kereste.

– És az a híres Mikkamakka hol van? Elbújt talán?

Végre Vacskamati abbahagyta a vihogást, Aromo is megkönnyebbült, hogy másra terelődött a szó.

– Dehogyis bújt – mondta. – Bement a városba, dolga van. Lehet, hogy csak holnap este jön haza. És tiszteltet téged. – Nagyot nyelt Aromo. - Mondta, ha erre járna Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, adjuk át neki hódolatteljes üdvözletét. És egyébként is, mi valamennyien nagyon tisztelünk téged.

Zordonbordon nagy büszkén fölemelte a fejét, toporgott, pöffeszkedett, mint egy felfuvalkodott pulykakakas.

– Hát tisztelhettek is! – mondta elégedetten. Mert különben hátrakötöm a sarkatokat.

Elhallgatott, úgy látszott, gondolkozik – ha ugyan az ilyen böhöm zordonbordonok szoktak gondolkozni.

– Szóval az a nagy hírű Mikkamakka nincsen idehaza? Pedig ha jól tudom, ő a vezéretek.

Bruckner Szigfrid kihúzta magát.

– Itt, kérlek, köztársaság van – mondta hetykén.

– Aha, köztársaság – mondta Zordonbordon, de látszott, máson jár az esze. Mézesmázos lett az arca.

– Azért jöttem, mert segíteni akarok nektek – mondta.

Dömdödöm szeméből kipattant egy dühös kis szikra.

– Dömdödöm!

A mézmáz azonnal eltűnt Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázatáról.

– Mit mondott?

Aromo Dömdödömhöz fordult.

– Mit mondtál, Dömdödöm?

Dömdödöm utálkozva megismételte:

– Dömdödöm.

Aromónak most már volt bátorsága egy icipici vigyorra is.

– Na látod, ezt mondta – nézett Zordonbordonra. Zordonbordon tekintete szúrós lett, mint a szamártövis.

– Ne szórakozzatok velem, mert baj lesz! Én itt kiteszem értetek a lelkem, ti meg gúnyolódtok. Még egy ilyen közbeszólás, és nem mentlek meg benneteket!

Ló Szerafin ámulva nézett rá.

– Bennünket? Megmenteni? Mitől?

Zordonbordon vészjóslóan csóválta a fejét.

– Majd ha megmondom, nem lesztek ilyen hetykék.

Úgy látszott, ennek a fele se tréfa.

– Mégis mi történt? – kérdezte ijedten Vacskamati.

Zordonbordon előredöntötte a felsőtestét, suttogva mondta:

– Tudjátok meg, hogy az erdőben rettenetesen elszaporodtak a pomogácsok!

Tátott szájjal nézték.

– Micsodákok? – kérdezte Szörnyeteg Lajos. Zordonbordon végigpásztázta az értetlen arcokat.

– Ezt a műveletlenséget! – mondta fitymálóan. Azt akarjátok mondani, hogy nem tudjátok, mik azok a pomogácsok?

Aromo tanácstalanul tekergette a nyakát.

– Izé – mondta –, de… dehogynem tudjuk. Bruckner Szigfrid is kidüllesztette a mellét.

– Mi ne tudnánk!

Ló Szerafin is lódított:

– Nem egyet láttunk már.

Zordonbordon elfojtott egy gúnyos mosolyt.

– Azért mondom! – recsegte. És recsegett volna tovább, de Szörnyeteg Lajos ártatlan tekintettel körülnézett, és azt kérdezte:

– Tényleg, mik azok a pomogácsok?

Aromo szigorú tekintetet villantott rá.

– Hallgass, Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába!

– De amikor sose hallottam még pomogácsokról – erősködött Szörnyeteg Lajos.

Na, erre a többiek nekiestek.

– Csend!

– Hagyd abba!

– Fogd be már a szád!

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette Szörnyeteg Lajost.

– Ez a nagyeszű meg Szörnyeteg Lajos, mi? – kérdezte.

Aromo legyintett.

– Kicsit lassú észjárású – mondta. – Nem kell vele törődni. Az a fontos, hogy mi tudjuk, mik azok a pomogácsok.

Dömdödöm Aromóra nézett, elfintorodott, és méla undorral azt mondta: – Dömdödöm!

Mindenki behúzta a nyakát, csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon nyújtogatta a magáét, mint egy nagyothalló gúnár.

– Mit mondott?

– Semmit – vágta rá Aromo.

Szörnyeteg Lajos álmélkodva nézett körül. Semmit? Mi az, hogy semmit? Süketek ezek?

– De igenis, azt mondta, hogy… – kezdett bele, de befejezni nem volt ideje, mert Ló Szerafin odaugrott hozzá és patáját Szörnyeteg Lajos szájára tapasztotta.

– Miért fogtad be a száját?! – recsegett Zordonbordon.

– Naponta csak tizenkét butaságot tudok végighallgatni – hadarta Ló Szerafin. – A tizenharmadiktól idegzsábát kapok. És most ez lett volna a tizenharmadik.

Zordonbordon már horkantott is egyet, hogy most aztán ad nekik a hazudozásért, de Vacskamati okosan elterelte a figyelmét.

– Ott hagytad abba, kedves Zordonbordon – mondta mézesmázosan –, hogy nagyon elszaporodtak a pomogácsok.

Zordonbordon vészjóslóan ránézett.

– Mi az, hogy ott hagytam abba? Ennyi talán neked nem elég?

Vacskamati bizonytalanul behúzta a nyakát.

– De, dehogynem elég. El tudom képzelni, hogy szoronganak most szegények. Segíteni kellene rajtuk.

Zordonbordon a fejéhez kapott.

– Eszedet hagytad? Segíteni a pomogácsoknak?! Tudod te, mit beszélsz?

– De hát ha egyszer szoronganak – védekezett Vacskamati.

Zordonbordon se volt rest, minden színészi képességét latba vetette.

– Szoronganak! – mondta gunyorosan, aztán suttogóra fogta a hangját. – Rövidesen megindítják a döntő támadást.

Szörnyeteg Lajos arcára őszinte szánalom ült.

– Jaj de sajnálom szegényeket! – mondta.

– Kiket? – förmedt rá Zordonbordon.

– Hát akiket megdöntőtámadnak.

– Jaj de ostobák vagytok! – sóhajtott galádul Zordonbordon, és ettől a sóhajtól Aromo észbe kapott.

– Azt akarod mondani, hogy… hogy a pomogácsok – dadogta, s annyira belekeveredett a dadogásba, hogy Ló Szerafin segítette ki:

– Minket támadnak meg?

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon arca felragyogott. Már amennyire egy ilyen észveszejtő csúfság ragyogni tud.

– Na végre, hogy leesett a húsz fillér! – ordított fel boldogan. - Mi az, hogy megtámadnak! Széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak benneteket!

– Jaj istenem! – sírt fel Vacskamati.

Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.

– Segítség! – jajdult föl Szörnyeteg Lajos. A halálmegvető bátorságú oroszlán, a nagyhangú Bruckner Szigfrid se düllesztette a mellét. Azt suttogta:

– Meneküljünk!

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon diadalmasan nézett a berezelt társaságra.

– Hiába is menekülnétek. Körül vagytok zárva. Bármerre futtok, a pomogácsok kezére juttok.

Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm támaszkodott szótlanul, karba tett kézzel egy fának.

A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő:

– És akkor most mit csináljunk?

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon élvezte a zűrzavart.

– Micsoda pipogya társaság – mondta. – Bruckner Szigfrid, a vakmerő oroszlán, Aromo, a lángeszű nyúl, Ló Szerafin, a kék csodaparipa meg ez a bikaerejű Szörnyeteg Lajos, a híres Vacskamati és ez a becsület szobra, ez a Dömdödöm, vagy mi a neve!

Dömdödöm még arra sem érdemesítette Zordonbordont, hogy a fejét feléje fordítsa, úgy mondta a fa mellett álltában:

– Dömdödöm.

– Most aztán dömdömözhetsz! – villogott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Majd a pomogácsok kitömetnek benneteket az iskolai szertáraik számára, hogy a kis pomogácsok még száz év múlva is láthassák a világ leggyávább társaságát.

Ettől keseredett el igazán Vacskamati. Még hogy kitömés!

– De hát mit tehetünk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, mondd már meg! – siránkozott. – Én annyi minden szeretnék még lenni, de iskolai szemléltetőeszköz egyáltalán nem.

Bruckner Szigfrid csillapította:

– Ugyan, Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk azokkal a pomogácsokkal. Csak nem fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.

Zordonbordon felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.

– Haha! Beszélni a pomogácsokkal! Az előbb azt mondtad, tudod, mik azok a pomogácsok. Most meg tárgyalni akarsz velük! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. – Itt jelentőségteljesen elhallgatott, majd egész más hangon folytatta: – Egy dolgot próbálhattok csak meg.

Reménykedve néztek rá.

– Micsodát?

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon kihúzta magát, melencemellét kidüllesztette.

– Tudom, hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De segíteni akarok rajtatok, hát megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!

A reménykedő arcok elfintorodtak.

– A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.

– Az üsd-vágd, nem apád? – hebegte Vacskamati.

– A csihi-puhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.

– Az – mondta Zordonbordon. – Bár reményetek úgyse sok van. A pomogácsok rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.

Ez kellett csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.

– Begyulladtatok, mi? Na, akkor megyek is… És mondom: csak a harc segít. Fel kell venni a kesztyűt. Höhö! Meg kell küzdeni a pomogácsokkal… Na, isten veletek!

Sarkon fordult, csak a háta közepét látták. Az is egyre kisebbedett. Ment döngő léptekkel, csak úgy reszkettek a fák, nevetgélt, hahotázott, csak úgy rezegtek a levelek.

Vacskamati tétován utána lépett.

– Jaj, ne hagyj itt bennünket, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon! Jaj, mi lesz velünk!

Siránkoztak volna tovább, de Dömdödöm erélyesen rájuk szólt:

– Dömdödöm!

Mintha késsel vágták volna el a zajongást. Döbbent csend lett. Vacskamati odaóvakodott Dömdödömhöz. Suttogva kérdezte:

– Ebben egészen biztos vagy, Dömdödöm?

– Dömdödöm – mondta határozottan Dömdödöm.

Bruckner Szigfrid dühösen felhorkant:

– Te mindig egészen biztos vagy mindenben. Te mindent jobban tudsz. Hogy mered azt állítani, hogy pomogácsok egyáltalán nincsenek?