Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Négyszögletű Kerek Erdő 12

2010.10.13

Szörnyeteg Lajos Dömdödöm védelmére kelt.

– Miért, te talán láttál már pomogácsot? Bruckner Szigfrid válaszra sem méltatta, helyette Aromo fordult szegény Szörnyeteg Lajoshoz.

– Nézd, Lajos – mondta hetykén –, föltennék neked egy kérdést. Mondd meg, hogy mennyi kétszer kettő!

Szörnyeteg Lajos elmélázva nézte az eget. Toporgott, gyűrögette a nadrágja varrását.

– Kétszer kettő az… az annyi, mint… se több, se kevesebb, mint – tanácstalankodott, aztán méregbe gurult. – Mit kétszerkettőzöl itt, amikor sokkal fontosabb dolgokról van szó? A pomogácsokról!

Aromo fensőséges ábrázattal nézte.

– És azt gondolod, hogy ebben a fontosabb dologban éppen arra hallgatunk, aki azt sem tudja, hogy mennyi kétszer kettő?

Szörnyeteg Lajos harciasan dobbantott.

– Na jó! Hát akkor kétszer kettő az öt!

Láthatta jól Aromo arcán, hogy nem annyi. Elbizonytalanodott.

– Akkor… hat… vagy esetleg…

– Esetleg befoghatod a szádat – avatkozott bele Bruckner Szigfrid. – A lángeszedet inkább majd szalonnasütéshez használjuk.

Szörnyeteg Lajos konokul lehajtotta a fejét.

– Akkor se láttam még soha egy darab pomogácsot sem.

Aromo csípőre tette a kezét, odaballagott Szörnyeteg Lajos elé.

– Miért, talán bumerángot láttál már? Vagy hangyászsünt, kacsacsőrű emlőst, huszonnégy karátos aranyat, harisnyakötőt, gőzkalapácsot, bálnát, anakondát, hexencsúzt, lámát, bálombökit és guttermuttert? Láttál? Nem láttál! És mégis létezik valamennyi.

Szörnyeteg Lajos behúzott nyakkal állt Aromo előtt, a szónoki hév elsöpörte maradék biztonságát is. De Vacskamatinak valami nem tetszett a szónoklatban. Aromo elé penderedett.

– A guttermuttert nem hiszem. Meg a harisnyakötőt se. Muttert, azt már láttam, meg főkötőt is. De guttermutter meg harisnyakötő?!

Bruckner Szigfrid szúrósan nézte Vacskamatit.

– Ezek szerint te is azt állítod, hogy pomogácsok nincsenek?

– Egy szóval se – tiltakozott ijedten Vacskamati.

– Csak a guttermutter meg a harisnyak… Ló Szerafin fölordított, mint akit oldalba lőttek.

– Hagyjátok már ezt a guttermutterezést! A fejünk felett lóg a baj, ti meg az eszeteket járatjátok.

– Teheti, akinek van – kottyantott közbe Vacskamati, és jelentőségteljesen Szörnyeteg Lajosra nézett. Az meg szegény majd elpityeredett.

– Én igazán nem tehetek róla, hogy egy kicsit lassabban forog az eszem kereke, de…

Hogy mit mondott volna a „de” után, azt most már sose tudjuk meg, mert Aromo odalépett hozzá, vállon veregette, és így szólt:

– Lajoskám, téged senki se hibáztat, senki se okol. Nem tudod, hogy mennyi kétszer kettő, és kész. De azt biztos tudod, mi az, hogy csönd.

– Igen, azt tudom.

– Nahát, akkor maradjál csöndben! Mi meg fölkészülünk a pomogácsok elleni harcra. Nem adjuk ingyen a bőrünket!

– Jaj de félek! – jajdult föl Vacskamati. De Aromo most már elemében volt.

– Csak semmi félelem – mondta. – Majd én kezembe veszem a pomogácsügyet.

Ló Szerafin szúrósan ránézett.

– Nana! – mondta. – Talán kezünkbe vesszük.

– Úgy is lehet mondani – legyintett Aromo. Mindegy. A fontos az, most már végre kezdjük el.

– Úgy van, kezdjük – helyeselt Bruckner Szigfrid, de a lelkesedése hirtelen elpárolgott. – Hogyan kezdjük? – tekergette a nyakát.

Aromo katonás léptekkel föl-le sétált a tisztás közepén.

– Hát hogyan kezdenénk?! Haditanácsot tartunk.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

Aromo elvörösödött.

– Dömdödöm, nagyon kérlek, ne bomlaszd a fegyelmet. Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a haditanácsból.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Már ki is vagy zárva! – kiabált Aromo. – Vedd tudomásul. Szedd a sátorfádat, és vonulj a tisztás másik végébe!

– Úgy van – kiabált Vacskamati is –, még csak nem is hallgathatod a haditanácsot.

– Még elárulná a pomogácsoknak – tódította Bruckner Szigfrid.

Ló Szerafin is tűzbe jött.

– Úgy van! Takarodj a tisztás másik végébe! Dömdödöm egy szót se szólt, hátat fordított nekik, átballagott a tisztás másik végébe, és leült a fűbe. Szörnyeteg Lajos szánakozva nézte.

– Ezt igazán nem kellene csinálnotok Dömdödömmel – mondta.

– Kuss! – kiabált rá Aromo.

– Majd megjön Mikkamakka, és ad nektek – mormogta Szörnyeteg Lajos.

Aromo ráförmedt:

– Kizárjunk téged is?

– Ne, ne… én inkább…

– Na, akkor csönd! – diadalmaskodott Aromo. Lássunk munkához! Úgy gondolom, hogy a pomogácsok ellen legeredményesebben úgy harcolhatunk, ha… ha… hogy is mondjam… Szerinted, Ló Szerafin, mi lenne a legeredményesebb módszer?

Ló Szerafin igencsak zavarba jött. Váratlanul érte a kérdés. De még mennyire váratlanul! Dadogni kezdett:

– Én szerintem… az én véleményem szerint… mivelhogy a pomogácsok termete…

Itt elakadt, pedig valamennyien nagy érdeklődéssel néztek rá. Aromo biztatta is:

– Na, na mondd! A pomogácsok termete?

– A pomogácsok termete – nyögte nagy kínban Ló Szerafin – olyan kicsi…

Bruckner Szigfrid ámulva kérdezte:

– Mit mondasz? Kicsi?

Ló Szerafin rázta a fejét.

– Azazhogy nagy.

Bruckner Szigfrid ezen még jobban elcsodálkozott.

– Nagy?

Ló Szerafin most már végleg nem tudta, mit mondjon. Kivágta hát nagy vitézül:

– Akarom mondani, közepes.

Szörnyeteg Lajos egész eddig tátott szájjal hallgatott. De most már nem bírta tovább. Megkérdezte:

– Most akkor kicsi, nagy vagy közepes? Aromo felcsattant:

– Légy szíves, ne tegyél föl ostoba kérdéseket! Te meg, Szerafin, mondd meg végre, milyen a pomogácsok termete. Kicsi, nagy vagy közepes?

Ló Szerafin lesunyta a fejét. Krákogott.

– Az az igazság, hogy pomogácsot én csak meglehetős távolságról láttam.

– A termetét meglehetős távolságból is megítélheted – mondta Bruckner Szigfrid.

Ló Szerafin csűrte-csavarta.

– Hát ez, kérlek szépen, nem egészen így van. Mert ha az a meglehetős távolság nagyon nagy, akkor ugye, a pomogács kicsinek látszik. Ha meg a távolság igen kicsi, akkor a pomogács óriásnak látszik.

– A közepes távolságot már el se mondd – jegyezte meg Aromo.

– Miért, akkor mi az eredmény? – kíváncsiskodott Szörnyeteg Lajos.

– Lajos! Lajos! – rikoltoztak a többiek.

Vacskamati Ló Szerafinhoz fordult.

– Tehát az a kérdés, hogy te milyen távolságról láttál pomogácsot.

Ló Szerafin nem tágított.

– Mondom, hogy meglehetős távolságról.

– Na és meglehetős távolságról mekkorának láttad? – kérdezte Aromo.

– Meglehetősnek… – Ló Szerafin elmélázott. – Ha egyáltalán…

Várták, hogy mi egyáltalán, de Ló Szerafin nem folytatta.

– Ha egyáltalán – sürgette Bruckner Szigfrid.

– Ha egyáltalán pomogács volt – nyögte ki nagy nehezen Ló Szerafin.

A többiek hüledeztek.

– Lehet, hogy nem pomogácsot láttál meglehetős távolságról? – csodálkozott Aromo.

– Lehet – bólogatott Ló Szerafin. – Lehet, hogy egy bodzabokor volt. Vagy egy fatönk. Mert ugyanis, amikor meglehetős távolságról láttam azt a meglehetős nagyságú valamit, már meglehetősen sötét volt.

Ezen a kacifántos okfejtésen egy kicsit mindenkinek gondolkoznia kellett. Sőt Szörnyeteg Lajosnak nagyon kellett gondolkoznia. Csak Dömdödöm érthette meg azonnal – a tisztás másik végén is jól hallotta, miről beszélnek Szerafinék -, mert megszólalt:

– Dömdödöm.

– Na, ez már mégiscsak több a soknál! – visított Aromo. – Megbüntetjük.

Odavágtattak Dömdödömhöz, körülállták.

– Vedd tudomásul, hogy hadiállapot van! – rikoltozta Aromo.

Bruckner Szigfrid ünnepélyesen Dömdödöm felé nyújtotta a mutatóujját.

– Én téged ezennel regenátnak nyilvánítlak.

– Talán generátornak – javította Vacskamati.

– Renegátnak – mondta Aromo, immár helyesen. Vacskamati hadonászott.

– Regenátor vagy generátor, mindegy. Büntetésből idekötözzük a fához. Itt aztán renegáthatsz!

Nosza, gyorsan kerítettek egy kötelet, és mirnikszdirniksz, odakötözték szegény Dömdödömöt a fához. Csak Szörnyeteg Lajos nem vett részt a kötözésben, rémülten ugrabugrált körülöttük, és azt kiabálta:

– Ezt csinálni Dömdödömmel! Ezt csinálni Dömdödömmel!

Aromo ráripakodott:

– Akarsz te is mellé kerülni?

Jaj, dehogyis akart! Összehúzta magát, és mukkanni sem mert. A többiek meg kötötték a nagy csomókat Dömdödöm bokáján, csuklóján, még a derekán is.

– Így – mondta elégedetten Aromo –, és ha még egyszer meg mersz szólalni, még a szádat is betömjük. Értve?

Visszakocogtak folytatni a haditanácsot.

– A belső ellenség a legveszélyesebb – morogta Bruckner Szigfrid.

– Ott hagytuk abba, hogy meglehetős sötét volt – vette át a szót Aromo.

– És hogy talán nem is pomogács volt az a bizonyos bodzabokor vagy fatönk, amit láttál.

Ló Szerafin megunta, hogy folyvást őrajta lovagolnak.

– Igen. De semmi vész – mondta gúnyosan –, itt vagytok ti, ti aztán biztosan láttatok közelebbről és tiszta időben pomogácsot.

– Mi aztán láttunk – mondta óvatosan Bruckner Szigfrid.

– Mi ne láttunk volna – mondta még óvatosabban Aromo.

– Ez csak természetes – suttogta Vacskamati. Szörnyeteg Lajos felkapta a fejét.

– Lehet, hogy én is láttam? – kérdezte izgatottan.

– Lehet – bólogatott Bruckner Szigfrid.

– Csak talán bodzabokornak nézted.

– Vagy fatönknek.

Szörnyeteg Lajos ámuldozott.

– Nahát – mondta –, ez eszembe se jutott! Pedig mennyi bodzabokrot meg fatönköt láttam az utóbbi időben… Szóval azok pomogácsok voltak. – Fölugrott, Dömdödöm felé fordult. – Dömdödöm! Ide hallgass, Dömdödöm! – kiabálta.

– A renegáttal nem tárgyalunk – szólt rá Vacskamati.

Szörnyeteg Lajos esdekelve nézett rájuk.

– Engedjük el most már!

De lehurrogták.

– Nem érted, hogy hadiállapot van? – mondta Bruckner Szigfrid. – Térjünk a tárgyra!

– Úgy van – helyeselt Aromo. – Légy szíves, Szigfrid, meséld el a pomogácsokkal való találkozásodat.

– Miért éppen én? – riadt meg Bruckner Szigfrid.

– Jobb, ha te kezded.

Erre Aromo is vakarni kezdte a feje búbját.

– Kezdje inkább Vacskamati – mondta. Ez már tetszett Bruckner Szigfridnek.

– Úgy is van. Vacskamati, rajtad a sor – helyeselt. Most Vacskamatin volt a sor, hogy ijedten körülszalajtsa rajtuk a tekintetét. De az ijedtség csak egy szempillantásig tartott, Vacskamati fölényesen elmosolyodott.

– Hát, kérlek szépen – kezdett bele –, a pomogácsok kétszer akkorák, mint egy elefánt. Öt lábuk van, és öt kezük. S mind az öt kezükben egy-egy gyilok.

– Micsoda? – kérdezte zöldre váltan Szörnyeteg Lajos.

– Gyilok. Azaz gyíkleső. Vagyis békanyúzó – magyarázta Vacskamati.

– Jaj nekem! – reszketett Szörnyeteg Lajos. De Bruckner Szigfrid sem érezte valami jól magát.

– Biztos, hogy öt lábuk van? – kérdezte.

– Annyira biztos, amennyire az öt kezük – mondta nagy ravaszul Vacskamati.

Aromo gyanakodott.

– Ne haragudj, Vacskamati, de hol láttad őket? És milyen messziről?

– Hogyhogy hol? Hogyhogy milyen messziről? Sehol se láttam őket.

Zavartan néztek rá, nem tudták, örüljenek-e, mérgelődjenek-e.

– Akkor meg honnan szeded, hogy öt kéz… öt láb… meg gyilok…? – kérdezte Aromo.

– Így képzelem – vágta ki hetykén Vacskamati. Bruckner Szigfrid felfortyant:

– Hát ez mégiscsak nevetséges! Éppen képzelgésekre van szükségünk!

– Vedd tudomásul, hogy az én képzelőerőm a legcsodálatosabb a világon – mondta neki Vacskamati.

– Sokra megyünk a képzelőerőddel! Megtarthatod magadnak. Még hogy ötkezűek! Miért nem mindjárt huszonöt kezűek?!

Aromo csitította őket:

– Ne idegesítsük egymást fölösleges vitatkozással. És igenis a képzelőerő néha nem árt.

– Na mondhatom! – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Már csak az hiányzik, hogy te is csak képzeletben láttál pomogácsokat.

Szörnyeteg Lajos ijedt képpel toporgott mellettük, a megkötözött Dömdödömre pislogott.

– Engedjük szabadon Dömdödömöt! – kérlelte őket, de Bruckner Szigfrid ráförmedt:

– Hallgass! Beszéljen Aromo a pomogácsokról.

– Beszélek is. Az igaz, hogy nem láttam pomogácsokat…

– Na tessék! Nem látott! – kiabált Ló Szerafin.

Aromo szigorúan ránézett.

– Látni nem láttam, de hallottam őket. Szörnyeteg Lajos nagy tisztelettel nézett Aromóra.

– Beszélgettek? – kérdezte.

– Nem beszélgettek. Süvítve zúgtak el a fák fölött. Bruckner Szigfrid ugrott egyet izgalmában.

– Azt akarod mondani, hogy repültek?

– Azt. Éjszaka volt. Egyszer csak hallom ám: zii, aztán: zuu, sitty-sutty. Süvítettek a fák fölött.

– És miből gondolod, hogy pomogácsok voltak? kérdezte Vacskamati.

– Hát mik lettek volna? Hallottál már éjszaka ilyesmit, hogy zii-zuu-sitty-sutty?

– Egyszer – mondta Vacskamati –, egyszer hallottam. De akkor Bruckner Szigfrid horkolt.

– Én? Kikérem magamnak! Én nem horkolok!

– Ezen talán ne vitatkozzunk – legyintett lemondóan Aromo. – Neked, Szigfrid, szerencséd van.

– Miért lenne szerencsém?

– Mert amikor horkolsz, olyankor mindig alszol. Nem kell hallgatnod.

Bruckner Szigfrid már tátotta a száját, de belefulladt ám a szó. Mert az erdő felől felsivított, felpengett valami: zii-zuu-sitty-sutty, aztán döngések, böngések, zuhanások. Aztán néma csend.

Vacskamati reszketve bújt Ló Szerafin háta mögé.

– Te jóisten, ez meg mi volt?!

Rémülten néztek egymásra. Mindannyiuknak ugyanaz járt a fejében. Aromo ki is mondta:

– Semmi kétség, a pomogácsok! Megkezdték a felderítő repüléseket.

Erre újra megdobbant, megzörrent, felsivított: ziizuu-sitty-sutty-ding-döng-dong. Ajaj!

– És még semmit sem csináltunk – siránkozott Vacskamati Ló Szerafin háta mögött. – Gyerünk, Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat. Kiállsz az útra, és addig bunkózod őket, amíg vissza nem fordulnak. Ha kell, repülni is megtanulsz!

Szörnyeteg Lajos már futott is bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak, Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, és erős is volt, hát jókora bunkókat tudott törni.

Aromo elszontyolodva, lecsüngő kézzel állt a tisztás közepén.

– Bunkóval a repülő pomogácsok ellen – suttogta.

– Igaz is – kapta fel a fejét Ló Szerafin. – Azaz hogy még azt sem tudjuk pontosan, milyenek a pomogácsok. Szigfrid! Te biztos láttál pomogácsokat, mondd: milyenek?

Bruckner Szigfrid rémülten lapult egy fatörzs mögött, vadul forgatta a szemét.

– Kérlek szépen, a pomogácsok rendkívül furcsa lények.

– Mégis?

– Hol ilyenek, hol olyanok.

– De repülni tudnak – szólt közbe Aromo. – Azt jól hallottam, igaz?

– Az attól függ – hadarta Bruckner Szigfrid. Támadhatnak szárazon, vízen, levegőben és… – Elhallgatott, reszketni kezdett, még a foga is összekoccant.

– És? – kérdezte Ló Szerafin.

– És föld alatt – vágta ki Bruckner Szigfrid. Vacskamati reménykedve közbeszólt:

– Nincs is a közelben víz. Se tó, se folyó.

– Mi az nekik – mondta síri hangon Bruckner Szigfrid –, ide vezetik!

Szörnyeteg Lajos előtrappolt az erdőből egy nyaláb bunkóval.

– Ezekkel aztán elláthatjuk a bajukat – mondta.

– Én már megyek is ki az ösvényre két bunkóval. Már futott volna, de Aromo rákiáltott:

– Állj! Kitől kaptad a parancsot?!

Szörnyeteg Lajos megállt, nagy csodálkozva Aromóra nézett.

– Hogy micsodát? Miféle parancsot?

Aromo hetykén kidüllesztette a mellét.

– Ha nem tudnád, itt hadiállapot van. Parancsot csak a vezér adhat.

Szörnyeteg Lajos tanácstalanul tekergette a nyakát.

– Igen. Értem… azazhogy… és ki most a vezér?

Aromo most már úgy kidüllesztette a mellét, amennyire csak bírta.

– Én! – mondta.

Ló Szerafin feléje fordult.

– Micsoda?

Bruckner Szigfrid is kiugrott a fatörzs rejtekéből.

– Mit beszélsz? Hogyhogy te vagy a vezér? Aromo csípőre tette a kezét.

– Hát kinek van itt a legtöbb esze? Nekem. Azért vagyok én a vezér.

– Fittyfene vagy, nem vezér! – fortyant föl Bruckner Szigfrid. – Még csak az hiányzik! Egy nyúl parancsolgat egy oroszlánnak! Nem beszélve arról, hogy az az oroszlán én vagyok! A világ legokosabb, legbátrabb oroszlánja. Még hogy ő! Viccnek is rossz!

Ló Szerafin bólogatott.

– Nem kétséges, a parancsnok itt csak egy lehet.

– Na látod – örült meg Bruckner Szigfrid –, Ló Szerafin is mellettem van.

– Melletted – mondta Ló Szerafin. – Annyiban, hogy egy nyúl nem lehet a vezérünk: Egy oroszlánnak és egy lónak! Na nem, azt már nem!

Vacskamati kicsit sértődötten szólalt meg.

– És engem kihagysz?

– Nem, téged se hagylak ki, Vacskamati. Neked se lehet a vezéred egy nyúl.

Szörnyeteg Lajos tátott szájjal állt előttük, hol az egyikre, hol a másikra kapta a tekintetét, és szorongatta a két bunkót. Bruckner Szigfrid meg hősi pózt próbált fölvenni.

– A ti vezéretek csakis egyvalaki lehet – mondta.

– Egy oroszlán. Azaz én.

Ló Szerafin dobbantott.

– Hogyisne, egy hebehurgya oroszlán!

– Ki a hebehurgya? Mondd még egyszer! – vicsorgott Bruckner Szigfrid.,

– Ide egy megfontolt ló kell – szónokolt Ló Szerafin. – Ide én kellek.

– Még hogy megfontolt ló! – ordított fel Bruckner Szigfrid, és odaugrott Szörnyeteg Lajoshoz, kitépte a kezéből az egyik bunkót, és vívóállásba helyezkedett.

Ló Szerafin se volt rest, ő meg a másik bunkót kapta fel, és meglengette Szigfrid felé.

– Te akarsz velem kikezdeni, te vén, fogatlan oroszlánárnyék?!

Már estek volna egymásnak, emelkedtek a bunkók, amikor… zii-zuu-sitty-sutty, ding-döng-dong. Zengett-zöngött, sittyegett-suttyogott, feljajdult az erdő, égnek állt a csend haja.

Nosza, a két vezérjelölt úgy elhajította a bunkót, mintha sose lett volna a kezében.

– Meneküljünk – üvöltötte a bátor oroszlán –, jönnek a pomogácsok! – s mint a mókus, eltűnt egy vén fa ágai között.

Ló Szerafin se különbül, gyorsan lelapult a magas fűbe, menekült Vacskamati is. Csak Szörnyeteg Lajos ugrált Dömdödöm körül, mindenáron ki akarta szabadítani. De ahogy a zaj erősödött, egyre jobban megijedt, s elfutott rémületében, sorsára hagyva szegény megkötözött Dömdödömöt. Jaj, jönnek a pomogácsok!

De nem jött senki. A döngés, zúgás, sittyegés is félbeszakadt. Csend volt. De azért nem merészkedett elő senki. Lapultak. Dobolt, kolompolt a szívük.

Meg még valami dobolt, kolompolt. Azaz inkább dingett-döngött. Vagyis hogy még inkább így szólt: dibb-döbb. De ez a hang a mostani körülmények között nem is volt annyira félelmetes. Megismerték. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledett.

Kilépett a tisztásra. Hát ezek meg hova tűntek? Meglátta a megkötözött Dömdödömöt. Fölcsillant a szeme.

– Mi az, Dömdödöm, téged már elkaptak a pomogácsok?

Dömdödöm undorral elfordította a fejét. Már amennyire bírta a kötelektől.

– Dömdödöm – mondta.

– Na, csak dödögjél – vigyorgott kárörvendően Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Tőlem ítéletnapig dödöghetsz itt.

Elsőnek Vacskamati szólalt meg a rejtekhelyén:

– Te vagy az, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?

– Én hát. Hol vagy?

Vacskamati előkászálódott a bokor mögül.

– Itt. Azt hittük, a pomogácsok jönnek.

– Miért, még nem voltak itt? Pedig hallottam, hogy nagyon zajonganak. Ti talán nem hallottátok?

– Jaj, dehogynem, azért is ijedtünk meg annyira.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon tekintete meg mint a rókáé, ide-oda surrant. Észrevette Aromót egy fa tetején.

– Nicsak, ott meg egy nyúl – mondta gúnyosan.

– Csak nem a fékezhetetlen agyvelejű Aromo? Mondhatom, sose láttam még ennyire begyulladt nyulat. Még fára mászni is megtanult ijedtében.

– Nemcsak én tanultam meg fára mászni. Megtanult más is – morogta Aromo.

Most vette észre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon Bruckner Szigfridet fönn, az ágak között.

– Hát te mit csinálsz ott a magasban?

– Elmélkedem – morogta Bruckner Szigfrid. – Ez a legjobb hely az elmélkedésre.

Ló Szerafin éppen előkecmergett a magas fűből.

– Mi az, hogy elmélkedsz? Ijedtedben bújtál oda!

Bruckner Szigfrid kidüllesztette a mellét.

– Mikor voltam én megijedve? – De jobbnak látta, ha nem folytatja a melldüllesztést. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonhoz fordult. – Kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, láttad a pomogácsokat?

– Bármelyik pillanatban támadhatnak – mondta vészjóslóan Zordonbordon. Aztán elhallgatott, összehúzott szemmel végignézett rajtuk. – Bár… folytatta – bár én meg tudnám őket fékezni.

Gyorsan odasereglettek köréje, esdeklően néztek rá.

– Segíts rajtunk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!

Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, segítsen-e vagy sem. Aztán nagy kegyesen bólintott.

– Na jó, segítek. De nem ingyen ám!

– Kérj, amit akarsz – mondta Aromo –, mindent megadunk.

Zordonbordon szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái.

– Adjátok ide a kincseiteket! – suttogta mohón.

Értetlenül néztek rá.

– A micsodáinkat? – kérdezte Ló Szerafin.

– A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a jáspisszobrokat, a karbunkulusokat, az obulusokat és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentlek benneteket.

No csak ámuldoztak.

– De hiszen nekünk egyáltalán nincsenek kincseink.

– Hazudtok! – ordította Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

Bruckner Szigfrid szemében felvillant valami.

– Ha a piros nadrágtartómra gondolsz – mondta sietve –, akkor nagyon sajnállak. Azt nem adom.

– Kell a fenének az ócska nadrágtartód. Elő a kincsekkel, mert intek a pomogácsoknak!

– Egyáltalán nem ócska. Új nadrágtartó – mondta sértődötten Bruckner Szigfrid.

Aromo meg ott hadonászott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon orra előtt.

– Nincs kincsünk. Értsd már meg! Tévedtél. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon dúlt-fúlt.

– Azt akarod mondani, hogy csak úgy ideköltöztetek a Négyszögletű Kerek Erdőbe? Hogy nem kincseket gyűjteni, meggazdagodni jöttetek? Hiszi a piszi!

– Akár piszi, akár nem piszi – mondta Vacskamati –, nekünk egy fia kincsünk sincs. Még egy fabatkánk se.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon megfordult.

– Na, akkor hadd jöjjenek a pomogácsok, megadom a jelt.

– Jaj, ne – kiabálták –, szánj meg bennünket! Kérj akármi mást. Zavard el a pomogácsokat.

És ekkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk, könnyed. Léptek zaja. Füleltek.

– A pomogácsok – suttogta rémülten Vacskamati.

– Segítség!

– Meneküljünk!

Szörnyeteg Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant mind a harminckét foga.

– De hiszen ez Mikkamakka – mondta boldogan. Hej, elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.

– Mikkamakka. Mi az ördög! – suttogta mérgesen.

Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.

– Szervusztok – köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. – Á, mély tiszteletem, Zordonbordon úr. Ön itt?

– Én… ugyanis – dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.

– Hát ez meg micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt?

– Dömdödöm, dödöm, dömdödöm – mesélte Dömdödöm.

– Nahát! – csodálkozott Mikkamakka, és oldozta a csomókat. – És ezek mind beugrottak?

– Dödöm – mondta Dömdödöm.

– Ló Szerafin is?

– Dödöm, dödöm.

– És mit akart?

– Dömdödöm.

Mikkamakka felnevetett.

– Jópofa! Kincseket? Aranyat?

A többiek odasereglettek köréjük, csak Zordonbordon cövekelt a másik oldalon, mint akinek gyökeret eresztett a lába.

Bruckner Szigfrid nagy hévvel magyarázott Mikkamakkának.

– Ne higgyél Dömdödömnek, hallottuk, hogy közelednek a pomogácsok. Még a fegyverüket is próbálgatták.

– Igen – folytatta Vacskamati –, döbögtek, sittyegtek-suttyogtak.

Mikkamakka a homlokára csapott.

– Ja, akkor már értem! – mondta. – Szaladj csak, Lajos, oda a bokor mögé.

Szörnyeteg Lajos már szaladt is.

– Na, mit látsz?

– Egy keresztfűrészt meg egy benzineshordót! – kiabálta Szörnyeteg Lajos a bokor mögül.

– Pengesd csak meg a fűrészt!

Szörnyeteg Lajos megpengette. Zii-zuu-sitty-sutty – Így szólt a fűrész. Megdöngette a benzineshordót is: ding-döng-ding-döng.

– Ez volt az? – kérdezte Mikkamakka.

Hej, nagyon szégyellték magukat! Még hogy pomogácsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta a nyakát, és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest. Odarontott a bunkókhoz.

– Te akartál minket becsapni – ordította –, te senkiházi! Engem, a világ legokosabb oroszlánját! – és piff-puff utánahajigálta az összes bunkót. Csak úgy dingett-döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta. Mert Bruckner Szigfrid, ha nem is volt a világ legokosabb és legbátrabb oroszlánja, de célozni, azt tudott.

– Ezt jól megkapta – örült Vacskamati.

– Még hogy kincseket! – morgott Ló Szerafin. Az esztelen. Miféle kincseink vannak nekünk?!

Mikkamakka csóválta a fejét.

– Hát majdnem sikerült neki – mondta.,

– Micsoda?

– Megszabadítani bennünket a kincseinktől.

Vacskamati szeme felcsillant.

– Mégis vannak kincseink?

– Persze hogy vannak – mondta Mikkamakka –, csak nem olyanok, amilyenekre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon gondolt.

– Hát akkor milyenek?

– Aromo esze nem kincs? Ló Szerafin bölcsessége, Bruckner Szigfrid tapasztalata, a te kedvességed, Vacskamati. Látjátok, majdnem elvesztettétek. Csak Dömdödöm becsületessége meg Szörnyeteg Lajos jó szíve maradt rendíthetetlen.

– Szörnyeteg Lajos is beijedt – mondta Vacskamati –, ő is elhitte a pomogácsokat.

– De legalább letörte a bunkókat – mondta Mikkamakka.

Ló Szerafin lehajtotta a fejét.

– Nem ártana velük a mi hátunkra is egypárat odasózni – mondta bánatosan.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Persze, Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla – mondta Mikkamakka. – De azért ne felejtsük el.

Ekkor Bruckner Szigfrid a tisztás közepére pattant, döngetni kezdte a mellét.

– De a vezér akkor is én vagyok! – kiabálta. Hallottál már olyat, Mikkamakka, hogy egy nyúl parancsoljon egy oroszlánnak? Hallatlan! A pomogácsok elleni harcmodort én ismerem a legjobban. Meg mindenféle harcmodort én ismerek legjobban!

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

És ez igaz volt.