Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LÁZÁR ERVIN: A MASOKO KÖZTÁRSASÁG

2013.08.14

 

               LÁZÁR ERVIN: A MASOKO KÖZTÁRSASÁG

 

Az államalapításra készülő népgyűlés elhatározta, hogy az ünnepélyes aktus idejére lezárja az államhatárokat. Megkereste hát albérleti szobája kulcsát, és bezárta az ajtót. Az ablakot is becsukta.

 

A fekete pofájú, hideget lehelő vaskályha mellé állt - innen tekinthette át legjobban a terepet -, és kikiáltotta a Masoko Köztársaságot. Nagyon szerényen, hejehuja nélkül kiáltotta ki, még a kiáltást is szeme parányi tágulásával helyettesítette. De ez mit sem változtatott a tényen: A Masoko Köztársaság kikiáltatott.

 

Szemügyre vette az államhatárokat.

 

A Masoko Köztársaságot északról egy zöld-sárga hernyóféleségekkel bepingált fal határolta, bal felső részén salétrom marta hámló folttal, kelet felől egy ugyanilyen fal, közepén barna keretű, piszkos ablak, dél felől is fal, kályhalyukkal és ajtóval, a nyugati határt jórészt eltakarta az ágytámla: egy szekrény és Krisztus az Olajfák hegyén. Krisztus kék lepelbe burkolózott, kékek voltak a sziklák és a fenyők is, Krisztus saruja is kék volt.

 

Más országokkal ellentétben a Masoko Köztársaságnak alul és felül is voltak határai - nevezetesen egy rongyszőnyeggel borított hajópadló és egy koszos, hámló mennyezet. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, magától értetődő, hogy a fent említett függőleges határokon belül a Masoko Köztársaság a Föld centrumáig, illetve az égig ér.

 

A népgyűlés második napirendi pontként megválasztotta a tisztségviselőket. A népes csoport - a köztársasági elnök, a főzsonglőr, a főbíró, a füstügyi attasé, a főröhögnök, a belügyminiszter, a főcipőreköpő, a bánatügyi miniszter, a marháskodások főelőadója, a csámcsogási biztos, a külügyminiszter, a vacogási ügyekkel megbízott főfáznok és valamennyinek a helyettese, alhelyettese és legalább helyettese - ott szorongott a kályha mellett. És ott szorongott az az egyén is, akit azért választottak, hogy napozzon és fütyörésszen.

 

Később kiderült, hogy a Masoko Köztársaság elfelejtett pénzügyminisztert kinevezni. Az államkassza tüzetes átvizsgálása szentesítette ezt a feledékenységet. A minisztertanács viszont kooptált egy földművelésügyi minisztert, mert a Köztársaság ablakában egy kaktusz virított.

 

Püspököt, rendőrkapitányt, adószedőt és vezérigazgatót nem neveztek ki.

 

Ezek után a kormány megtekintette a Masoko Köztársaságot.

 

A középen elterülő Rongy-fennsíkról indult el tekintete, és végigpásztázott a kétajtós és négylábú hegységek sorozatán, az ágy baleári dombvidékén, az éppen apállyal küszködő Plélavrador tengeren, és megállapodott a Masoko Köztársaság egyetlen természeti tüneményén, az északi határon ragyogó Salétromfényen.

 

Elégedetten megdörzsölte a kezét, egy csomagolópapírra szép, satírozott betűkkel ráírta:

 

MASOKO KÖZTÁRSASÁG

BELÉPÉS CSAK ÚTLEVÉLLEL

 

és kitűzte az ajtajára. Az Északi Salétromfény alá piros ceruzával ezt firkantotta:

 

KUDARC MÚZEUM

 

Alája tűzött egy koszlott vasúti jegyet, egy telefirkált papírszalvétát, egy hervadt ibolyacsokrot, egy fél pár autóskesztyűt, egy oklevélfélét, egy katonagombot, egy lány fényképét fejjel lefelé, két gumibabát, egy kitépett folyóiratlapot és egy rozsdás pengét.

 

A másik szabad falrészre ugyanazzal a piros ceruzával ezt írta:

 

SIKER KIÁLLÍTÁS

 

Ez alá a felirat alá csak egy kitépett irkalap került, rajta a Masoko Köztársaság térképe. A térképen részletesen feltüntette az ország minden hegyét, fennsíkját, növényzetét, múzeumát, salétromfényét és kiállítását. A Rongy-fennsík közepére saját magát is berajzolta.

 

Végigvágta magát a baleári dombvidéken, megtelt termékeny csönddel. A Köztársaság hegyei, dombjai és fennsíkjai fölött felzengett a masoko himnusz. A himnusz kék színből, csöndből és az Északi Salétromfény sugaraiból ötvöződött.

 

Az első határsértő délután ötkor dörömbölt az ajtón.

 

- Azonnal engedjen be... a vasalóm... maga idióta! Még hogy makoso...

 

A háziasszonya.

 

- Nem makoso, masoko - ordította vissza -, és ne tartsa a vasalóját a Köztársaságban!

 

A hölgy hörögve szitkozódott. Ő meg riasztotta a masoko határőrséget.

 

- Csak útlevéllel jöhet be! - kiabált. - Van útlevele?

 

A háziasszony elrohant, újra csendbe burkolózott a Köztársaság, de most már nem zengett föl a masoko himnusz.

 

Hiába is zengett volna, mert néhány perc múlva döngő lábdobogás és kacifántos szitkok közepette visszatértek a háziak; a nő megerősítette csapatát két hentes külsejű marconával. Az ajtó recsegve betörött, behatoltak a Masoko Köztársaságba.

 

- Pakoljon! - üvöltötte a nő, a két marconák meg lesöpörték a falról a kudarc múzeumot és a siker kiállítást.

 

Csak a könyvei nem fértek a bőröndjébe, azokat a gáderba dobálta utána a hadnép.

 

A Masoko Köztársaság államhatárai visszavedlettek koszlott falakká, az Északi Salétromfény kihunyt, behúzták a csúcsaikat a hegyek, Krisztus is ripacs-kék lett.

 

Ott állt bokáig könyvben, szemben a háziasszonnyal és a két marconákkal.

 

- A nagynénikéjével szórakozzon! - kiabálták neki.

 

Ő meg elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a Masoko Köztársaságnak azért nem kell megszűnnie. Már ki is adta magában az átalakulásról szóló dekrétumot. Az államhatár a bőre lett, az orra a Tömpe hegység, a jobb szeme a Szeretetkút, a bal szeme a Barátságforrás.

 

- Mit vigyorogsz?! - háborodott fel az egyik marcona, és visszakézzel odavágott a Tömpe hegység és a Barátságforrás közé.

 

Még kapott egypárat. A Masoko Köztársaság legurult a lépcsőn.

 

A város felé bicegett, kezét húzta az ócska papundekli bőrönd. A Tömpe hegységből szivárgott a vér, a Barátságforrást lilásvörös daganat borította.

 

A Masoko Köztársaság megbukott - gondolta. - Hová legyen Masoko Köztársaság nélkül?

 

Villamosok húztak el mellette - sárga sárkányok, autóbuszok -, kék sárkányok, emberek - szivárványszínűek. Minden találkozásnál összehúzta magát. Azt hitte, kiszolgáltatott. Elhagyta a külváros lompos házait, rámeredtek egy új lakótelep kegyetlen kockái, s akkor megérezte, hogy legbelülről mosoly szivárog szét benne. A mosoly hullámokban terjedt, megbizsergette belső részeit, tapogatózva elérte bőre hámrétegét. Felfénylett a bőre. Vérző orra ragyogott, s szemén a lila daganat is. A házak élei letompultak, a villamosok sárga foltja megvidámodott. Letette a papundekli bőröndöt, kiáltani szeretett volna. Most tudta meg, hogy a Masoko Köztárság nem halt meg. Ott van benne, legbelül. Északi, déli, keleti és nyugati határai egybeesnek ugyan, mégis jól megfér benne a kudarc múzeum, a siker kiállítás, északi fénye is van és kék Krisztusa is.

 

A Masoko Köztársaság most már semmiféle határsértőnek nem elérhető.

 

 

 

                        LÁZÁR ÉRVIN: ÖT, HAT, HÉT

 

A szerelőcsarnok zaja vicsorogva csörtetett ki az ablakon, le akarta teperni a világot, letépni a fák leveleit, falakat bezúzni, dobhártyákat repegetni. Hogy aztán meddig jutott? Nem tudom. A felhőkig biztos nem, az erdő közepéig biztos nem, a magvak és madártojások szívéig biztos nem. Talán már a szomszéd utca végén ijedt kuvaszként húzta be a farkát, megszelídült, lépett még kettőt, s elenyészett. Mihozzánk, az emeleti irodába mindenesetre még elhatolt, de már közeli halálának tudatában, éppen hogy csak surrogott-zurrogott.

 

Nem zavart hát bennünket, ahogy ott ültünk a komoly asztal körül, komoly férfiak, komoly feketében, fejünkben fogaskerék-áttételek, transzmissziók, súrlódási együtthatók, sinusok, forgatónyomatékok, szögeltolódások, vegyértékek és atomsúlyok.

 

És ekkor nyikkant a kilincs. "Nem megmondtam, hogy senki..." - mondta az igazgató, de torkán akadt a szó, s nekünk is, technikusoknak, mérnököknek, művezetőknek, főgépészeknek, masinisztáknak, diszpécsereknek elakadt a lélegzetünk. Az ajtóban egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsom vörös nadrágos, fehér szakállú öregember állt feketerigó-fekete csizmában, feketerigó-fekete kalapban.

 

A fehérszakállút sem az igazgató hangja, sem a felzengő csend nem torpantotta meg, tekintetével senki mást nem érintve hozzám lépett.

 

- Várja önt - mondta, feketerigószín csizmája földbe gyökerezve, feketerigó-fekete kalapja fönt, magasan, akár egy szarkafészek.

 

- Kicsoda, kicsoda vár engem, nem látja, hogy dolgom van? - kiabáltam, mert rám zuhant a bohócos vörös és az ördög fekete félelme meg a rendetlenség miatti nyugtalanság, a pár tucat szempár sugara - úgy éreztem - még megóvhat, pedig már vádolt, pedig már ellenséges volt, pedig már eleresztett.

 

- A virág - mondta a vörös-fekete -, a virágja.

 

Nevetések bugyborékoltak, kettős értelmű szusszanások, még hogy virág, az arcom frakk vörösre, nadrág vörösre, ing vörösre váltott.

 

- Miféle virág, nem ismerek semmiféle virágot - sziszegtem, de agyamban már a vegyértékek táncra kérték a fogaskerék-áttételeket, a forgatónyomatékok bokáztak, a súrlódási együtthatók, mint egy zeneszerszámot, vállukhoz illesztették a transzmissziókat.

 

Ó, fejek feketében.

 

Az öregember, mintha észre sem vette volna zavart felháborodásomat, így szólt:

 

- Az erdőben várja önt, a tisztás közepén.

 

Ezzel ki is hátrált a szobából, az ajtóban a kitörni készülő hahota megállította, feketerigó-fekete szemét végigröptette a társaságon, mintha deret lehelt volna a jókedvükre, ültek zúzmarakomolyságban, amíg ki nem lépett.

 

Csak akkor csattant, buffant, szökellt, zúgott a haha és a hihi és ujjak rám, és tekintetek és fogsorok hidakkal és hidak nélkül, á-szájak, ó-szájak, szilvaszájak, hernyószájak.

 

Csendesen fölálltam - szép bál a fejemben -, nem haragudtam sem a nevetőkre, sem a furcsa öregre; harag, hogy is jutott volna ilyen eszembe, amikor már majdnem biztos voltam benne, hogy egy erdei tisztáson vár engem egy virág. Az üzemudvarra érve, már nem kételkedhettem virágom létezésében, hiszen a zaj nem mert megérinteni, elsuhant a fejem fölött, a hátam közepének tartva kettévált, tisztes távolban megkerülte vállamat, a talpam alá sem merészkedett.

 

Engemet tényleg vár egy virág!

 

Lám, a városszéli kutyák ugatása sem jut el hozzám, csak a tátogó pofákat látom, az acsargó fogakat, a hang pár méterre tőlem, mint a kő, a földre hullik.

 

Futásnak eredtem.

 

Az erdőben az üvegburacsend halk pukkanással lefoszlott rólam, a madárhangok, levélneszek bőrömhöz értek.

 

A tisztáson ott várt egy fehér virág. Vacogott.

 

- Fázom - suttogta -, segíts!

 

Melléje kuporodtam, két tenyeremmel óvón körülfogtam.

 

- Fázom - mondta újra.

 

- Rád lehelhetek - motyogtam, mert hiszen hogyan is melegíthettem volna föl?

 

- Napot, napot akarok - mondta.

 

- De hát fönn a nap az égen. Rád süt - feleltem neki.

 

- Megfagyok - suttogta szánandóan.

 

- Nem tudok segíteni - mondtam elkeseredve, de félbeszakított.

 

- Igenis, tudsz! Ma hétfő van, ez itt fölöttünk a hétfői nap. Add nekem a keddit! Add nekem a keddi napot!

 

Azt akartam mondani, hogy nincs nekem ahhoz hatalmam, de a füveken s a fákon láthattam, hogy nem mondhatok ilyet, a füvek és a fák felém hajoltak, hátuk megfeszülő íve biztatás, bizonyosság.

 

- Jó - mondtam a virágnak -, neked adom a keddi napot.

 

Alig mondtam ki, keleten vérvörös fejjel megjelent a keddi nap, hunyorgott, tétovázott, aztán, mint egy elszabadult léggömb emelkedni kezdett a híg levegőben.

 

Virágom szirmai szemlátomást nőttek, színük kankalinos sárgára váltott.

 

- Látod, jó langyos, látod - motyogta, egy szemvillanásra elmosolyodott, s a két nap pompázó fényében még mindig vacogva azt mondta:

 

- A szerdait is!

 

És én boldogan tártam a kezem az ég felé, hadd jöjjön, s a vöröslő, mérges buborék már úszott is a zenit felé.

 

Három nap ragyogott az égen, háromszoros fény vibrált a fák között, a meleg meghintáztatta a földet, hátára vett bennünket, mint egy sűrű vizű, jóindulatú tenger, lebegtünk, lengtünk, emelkedtünk, virágom szirma megtelt, húsosodott, tenger-zölddé vált mosolya a csontjaimig szivárgott, átjárta a fákat és a füveket is, a bokrok ágai fölfénylettek.

 

- Napot, napot, még napot - kiáltotta boldogan, hangos, tiszta nevetésre fakadt, s intésemre, mint egy szárnyas csodaparipa, felfelé szökellt a csütörtöki nap is, a fény és a meleg jólesően körülfont bennünket, szorított, a fénnyel átitatott föld sugarasan ontotta magából a meleget, a fák öntudatlan boldogságban ingatták törzsüket, a fény hajszálgyökerükig hatolt.

 

Virágom tulipán nagyságúra nőtt, drágakövek kék villódzásával pompázott, fénylett, akár odafönn a négy nap.

 

Maguktól törtek fel belőlem a szavak:

 

- A pénteki is legyen a tiéd, gyerünk, pénteki nap!

 

S már jött is, aranylóan, méltóságteljesen, a fény a földhöz nyomott bennünket, a meleg szorított, mázsás súlyként települt ránk, hallatszott a fák akadozó, kéjes lélegzése. Virágom tompa vörös lett az öt nap ragyogásában, buja és kacér, verejtékcsíkozta arcom előtt imbolygott, vörösében felsziporkázott a gőg, öt nap az égen, öt olvasztott arany golyó.

 

- A szombatit is! - kiáltotta a virág, és én magam sem tudva, mit teszek, utána szajkóztam:

 

- A szombatit is!

 

A szombati nap lihegve kelt fel, nehezen emelkedett a forró fényözönben, szemünk már alig bírta a késpenge vakítást, a forróság a földhöz lapított, a fák dereka recsegett az észveszejtő meleg szorításában, már csak lihegtünk, arcomat a földhöz szorítottam, bíborszín ömlött el körülöttem, tudtam, virágom bíborszínre váltott, már magasabb volt nálam, karvastagságú zöld szárában látni lehetett a nedvek áramlását, artikulátlan hangon felrikoltott, s én, földhöz lapított, félig agyonnyomott, tudtam, mit akar, megemeltem a kezem, éppen csak látszott a mozdulat vagy inkább moccanás, de már el is indult társai után a vasárnapi nap. A fényesség most már hangot adott, zúgott és fortyogott, a levegő folyós lett, sűrű, mint a higany, azt vártam, felszív a forróság, magába olvaszt, a szememre szorítottam a tenyeremet, már talán nem is élek - gondoltam -, már talán az egész világ homogén, sűrű láva, ott úszom én is benne, sejtjeim lassan távolodnak egymástól, finoman megérintik a növények, halak, madarak szétszéledt sejtjeit, aztán atomokra bomolva úsznak, keringenek egymás körül, virágom atomjaival, kövek, földek, gyárkémények, gyerekjátékok atomjaival együtt, ó, hét nap az égen!

 

- Fogadjunk, most fekete vagy - nyögtem a virágomnak, de akkor egyszerre hűvös lehelet simított végig a hátamon, éreztem, hűs párák hallanak rám, fölemeltem a fejem, egy pillanatra vörös fény vakított el, aztán semmi, éppen csak láttam a hét kődarabként lezuhanó nap vöröslő szegélyét, sötétség fogott körül. Fekete, fekete, virág fekete.

 

A hűvösség átjárta a bőröm, lassan, kegyetlenül szivárgott a zsigereim felé.

 

- Hol vagy - kiáltottam -, hol vagy? - de válasz nem érkezett, virágom nem felelt.

 

Lassan, óvatosan tapogatni kezdtem magam körül a földet, kerestem a virágot, de csak fű, kavics, kavics, fű. Egyre gyorsabban kúsztam, már azzal se törődtem, ha a mégis utamba kerülő virágot legázolom, legalább összetört szárát, gyűrött szirmait megérinthessem, tudjam, hogy van, érezzem a virágomat.

 

De nem találtam. S akkor villant eszembe, úristen, hat napig sötét lesz, hat napig egyetlen nap se kel föl, rohanni kezdtem, azt hittem, hazafelé, de indák csavarodtak a lábam köré, ágak csaptak az arcomba, fatörzseknek ütköztem. El-elvágódva bolyongtam az erdőben, elcsigázottan, az álom csak néhány percre zuhant rám, a kitartó sötétségben nem tudtam, kedd van-e vagy péntek, reggel-e, éjszaka-e, motyogtam, kiabáltam, talán sírtam is. Sötét, sötét, sötét. Már-már azt hittem, meghalok, reményvesztetten, átfagyottan hevertem a halott hideg földön, bagolyárnyak húztak el fölöttem, megdermedt bőrömet hüllők pikkelyei érintették.

 

Ó, hétnapú ég, lávaforróság, fekete, fekete virág!

 

Aztán, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, az ég alja derengeni kezdett, a szürkeségből sötéten váltak ki a fatörzsek. Hajnalodott.

 

Futva indultam a város felé, amikor a gyár lármáját meghallottam, félelem és boldogság fogott el.

 

- Ne haragudjatok - mondtam társaimnak -, ne haragudjatok a hat nap sötétségért.

 

Csodálkozva néztek rám, szemöldöküket magasra húzták.

 

- Miféle hat nap sötétségről beszélsz? - kérdezték.

 

Hátamat a falnak szorítottam. Észre se vették, hogy hét nap sütött az égen, észre se vették a hat nap sötétséget!

 

Hátamat a falnak szorítottam.

 

 

 

   LÁZÁR ERVIN: A BOLOND KÚTÁSÓ

 

A bolond kútásó csinált már száz kutat is - ezret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!

 

Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!

 

Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!

 

Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.

 

Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.

 

- Elég kutat ástam már - mondta -, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.

 

- Mi mást? - kérdezték tőle.

 

- Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!

 

Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.

 

- Bolond ez, bolond - mondogatták -, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!

 

A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.

 

De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivők.

 

- Egészen megbolondult! Ássa a levegőt.

 

Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegőből, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtője. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.

 

- Mit kiáltott, mit kiáltott? - kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésője az utolsó méhszárny-vékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekéről belezuhant az űrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszülető csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.

 

Az emberek eltakarták szemüket.

 

- A bolond kútásó, a bolond kútásó! - hajtogatták.

 

A kútásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.

 

 

                       LÁZÁR ERVIN: HÉT SZERETŐM

 

Éppen hét szeretőm van.

 

Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.

 

A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel - és szeret meg tud is énekelni.

 

Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.

 

A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.

 

Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.

 

Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.

 

A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket - mind a hét szeretőmet.

 

De én megcsalom mind a hetet.

 

Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.

 

A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.

 

Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!